Sziasztok!
Megérkeztem a második fejezettel.
Nem lett épp hosszú, de most nem éreztem szükségét, hogy nyújtsam a történetet. Rájöttem, hogy nem lesznek túl hosszúak az egyes fejezetek, általában csak bepillantást kell nyernünk az adott helyzetbe, apróbb részletek, amelyek végül – remélhetőleg – összeállnak egy egésszé.Ennek a résznek a megírását különösen élveztem, szeretem a leírásokat (sokakkal ellentétben).
Kellemes olvasást! :)
Bronwyn
u.i.: Rettentően köszönöm annak a 8 tündérbogárnak, hogy feliratkozott a blogra. ♥
1943. október. 15.
A lassan
lenyugvó nap a vörös és narancsszín legkülönbözőbb árnyalataival fedte be a
Domhill birtokot, de különösen a dombtetőn álló házat.
A ház lakói az étkezőben
fogyasztották vacsorájukat. A szobalányok a főételt kínálták körbe, a komornyik
italt töltött az üresen maradt poharakba.
Meredin nem nyúlt az előtte
heverő sülthöz, túlságosan lekötötték a gondolatai. A nagyszülei felszínes
ostobaságokról cseverésztek az asztalnál ülő ügyvéddel, Edwin Cartwrighttal,
akit nagyanyja kívánságára feltétlenül meg
kellett hívni a családi étkezéshez.
A tegnapi látogatás óta Mrs.
Anderson szavai visszhangoztak a fejében: „A
múlt fontos dolog. Kihat a jövőnkre, ha ismerjük, ha nem. És jobb, ha
kiderítjük, mielőtt túl késő…”
Rengeteget töprengett, de nem is
igazán a gondolat jelentésén, inkább azon, hogy vajon ő mennyire ismeri a saját
múltját. Persze, nem az eddigi életére gondolt, hiszen arra pontosan emlékezett
kisgyermek korától kezdve.
Hanem arra, hogy nem ismerte a
szüleit. Nem tudta, ki hozta világra, ki adott neki életet. Az apjáról is csak
annyit tudott, amennyit a nagyszülei hébe-hóba kiejtettek a szájukon, de sosem
szabadott róla beszélni. Úgy érezte, valamiféle szomorú emlék kötődik hozzá;
egyetlen kép nem volt róla a házban.
Egyszer Mrs. Clifford, a
szakácsnő, aki a dajkája volt hajdanán, elkezdett mesélni az édesanyjáról. De a
nagyanyja meghallotta, és megtiltotta Mrs. Cliffordnak, hogy ilyenekről
beszéljen.
Tulajdonképpen mindig érdekelte,
hogy mi történt velük, de sohasem kérdezte, mert nem lehetett. Most viszont
másképp látta a dolgokat. Neki joga van tudni, hiszen a szülei, ettől a
tudástól nem foszthatják csak úgy meg.
– Kislányom, valami baj van? – kérdezte a nagyanyja, és megfogta a
kézfejét. – Olyan szótlan vagy és nem ettél egy falatot sem.
– Nem, dehogy – felelte, és
óvatosan elhúzta a kezét. – Csak elgondolkoztam valamin.
A beszélgetés a vacsorázók közt
megszakadt, Meredin zavartan vágott egy falatot a sültjéből.
– Mama – fordult hirtelen a
nagyanyjához –, mesélnél az anyámról?
– De, drágám… Társaságban
vagyunk.
– Cartwright úgyis mindenbe
beleüti az orrát. Egy kis beszélgetés nem árt meg neki, ha már a családi
vacsorán is részt vesz – jegyezte meg csípősen. Meredin eldöntötte, hogy most
megtudja az igazságnak legalább egy töredékét, és nem szándékozott egykönnyen
feladni a célját. Várakozóan nézett a kérdezett félre, aki viszont nem akart
ilyen könnyen behódolni az akaratának és kibúvót keresett.
– Everett, drágám, azt hiszem rám
tört a migrén. Szörnyen fáj a fejem. – A ház úrnője felállt az asztaltól,
pillantást sem vetve unokájára. – Felmegyek a szobámba. Bocsásson meg, Mr.
Cartwright. – Halvány mosolyt eresztett meg a vendég felé, majd az ajtó felé
indult.
– Papa, nem hagyhatod, hogy csak
úgy elmenjen! – Meredin segélykérően nézett nagyapjára, de azt láthatólag jobban
lekötötte a báránysültje maradéka. – Ezt nem hiszem el!
Dühösen pattant fel, faképnél
hagyva a nagyapját és Edwin Cartwrightot. Dühös volt a nagyanyjára, amiért úgy
kezeli, mint egy gyereket, a nagyapjára, mert nem hajlandó a pártjára állni, és
dühös volt Cartwrightra is, mert… Csak dühös volt és kész. Olyan sok düh
tombolt benne, hogy jutott neki is.
Érezte, hogy nem kellene ennyire
feldúltnak lennie, de semmi kedve sem volt megnyugodni. Feldúltan, még mindig a
haragtól vezérelve kisietett a kertbe, és leült egy félreeső padra a már
vöröses színben játszó tölgyfa tövébe.
A táj varázslatos volt.
Elragadtatva gyönyörködött a birtokot körülvevő tölgyerdőben, melyet mintha az
ősz festett volna be palettájának izzó színeivel. Feljebb fenyves látszott; az
örökzöld fák most is
megtartották komor, méregzöld köntösüket, mintegy sötét és fenyegető árnyékként magasodva a vörösben pompázó facsoport fölé, figyelmeztetve, hogy hamarosan megérkezik a fagyos, csontig hatolóan hideg tél.
megtartották komor, méregzöld köntösüket, mintegy sötét és fenyegető árnyékként magasodva a vörösben pompázó facsoport fölé, figyelmeztetve, hogy hamarosan megérkezik a fagyos, csontig hatolóan hideg tél.
Miközben az őt körülvevő látványt
csodálta, Meredin nem vette észre, hogy a szívverése lelassul, száműzi fejéből
az ingerült gondolatokat és lassan teljesen lehiggad. Szemével követett egy „V”
alakban haladó madárrajt, valószínűleg dél felé tartottak. Figyelte, ahogy
apró, fekete ponttá zsugorodnak, majd eltűnnek a horizonton.
A kisebb vita a nagyanyjával és
az összes gondja távolinak tűnt.
Viszont könnyelműen
megfeledkezett arról, hogy sötétedik, és a szürkülettel együtt a hideg is
meglátogatja Domhillt. Fázósan megdörzsölte libabőrös karjait. Nem a
megfontoltságáról volt híres, így nem csodálkozott azon, hogy nem vett magára
valami melegebb holmit mielőtt kijött.
Összerezzent, amikor egy kéz a
vállához ért, egy pillanatra megijedt, de aztán látta, hogy csak Mrs. Clifford
az, kezében egy takaróval.
– Nem fázik, kedves? – kérdezte,
és választ sem várva a didergő lányra vállára terítette a meleg, puha szövetet.
– Köszönöm, Mrs. Cliffs –
motyogta, nem is figyelve arra, hogyan szólította az asszonyt. Kislányként túl
nehéznek találta a Clifford név
kiejtését, ezért leegyszerűsítette Mrs. Cliffsre. Miután nagyobb lett, a
nagyanyja nem nézte jó szemmel, ha a cselédekkel barátkozik, annak pedig
végképp nem örült volna, ha becézi is a szakácsnőt, akár a dajkája volt, akár
nem. Kissé eltávolodtak egymástól.
A dajkája viszont mindig „Lady
Merrie”-nek hívta, nem törődve azzal, hogy Meredin ki nem állhatta a „Lady”
megszólítást. De Mrs. Clifford szegény családból származott, és egész életében
szolgáló volt; azt mondta, a ház urának és egész családjának meg kell adni ezt
a tiszteletet. A birtokra érkező vendégeket is minimum méltóságosnak, vagy
nagyságosnak szólította, akkor is, ha nem volt semmilyen rangjuk sem, vagy épp
olyan egyszerű emberek voltak, mint ő.
– Lady Meredin… Hallottam a
veszekedésüket Lady Claudette-tel.
Meredin legszívesebben
félbeszakította volna, hogy „Azt nem volt
nehéz meghallani!”, de látszott, hogy Mrs. Clifford lelkét nyomja valami,
és el akarja mondani.
– Lady Meredin… Ezt már oda
kellett volna adnom. – Mrs. Clifford a kezébe nyomott valamit.
– Egy könyv? – szemlélte meg
alaposabban. – Mihez kezdjek vele?
– Ez… ez nem egy könyv, Lady
Meredin. Az édesanyja naplója.
Meredin elkerekedett szemekkel
bámult az asszonyra, majd a kezébe nyomta a hátára terített takarót, és
elrohant, fel a szobájába.
A Nap lenyugodott és sötétben nem
lehet olvasni.
Kinyitotta a vörös vászonkötéses
naplót, és böngészni kezdte a cikornyás, dőlt tintabetűket.