-->

2015. január 2., péntek

Második fejezet

Sziasztok!
Megérkeztem a második fejezettel.
Nem lett épp hosszú, de most nem éreztem szükségét, hogy nyújtsam a történetet. Rájöttem, hogy nem lesznek túl hosszúak az egyes fejezetek, általában csak bepillantást kell nyernünk az adott helyzetbe, apróbb részletek, amelyek végül – remélhetőleg – összeállnak egy egésszé.Ennek a résznek a megírását különösen élveztem, szeretem a leírásokat (sokakkal ellentétben).
Kellemes olvasást! :)
Bronwyn
u.i.: Rettentően köszönöm annak a 8 tündérbogárnak, hogy feliratkozott a blogra. ♥ 

1943. október. 15.
A lassan lenyugvó nap a vörös és narancsszín legkülönbözőbb árnyalataival fedte be a Domhill birtokot, de különösen a dombtetőn álló házat.
A ház lakói az étkezőben fogyasztották vacsorájukat. A szobalányok a főételt kínálták körbe, a komornyik italt töltött az üresen maradt poharakba.
Meredin nem nyúlt az előtte heverő sülthöz, túlságosan lekötötték a gondolatai. A nagyszülei felszínes ostobaságokról cseverésztek az asztalnál ülő ügyvéddel, Edwin Cartwrighttal, akit nagyanyja kívánságára feltétlenül meg kellett hívni a családi étkezéshez.
A tegnapi látogatás óta Mrs. Anderson szavai visszhangoztak a fejében: „A múlt fontos dolog. Kihat a jövőnkre, ha ismerjük, ha nem. És jobb, ha kiderítjük, mielőtt túl késő…”
Rengeteget töprengett, de nem is igazán a gondolat jelentésén, inkább azon, hogy vajon ő mennyire ismeri a saját múltját. Persze, nem az eddigi életére gondolt, hiszen arra pontosan emlékezett kisgyermek korától kezdve.
Hanem arra, hogy nem ismerte a szüleit. Nem tudta, ki hozta világra, ki adott neki életet. Az apjáról is csak annyit tudott, amennyit a nagyszülei hébe-hóba kiejtettek a szájukon, de sosem szabadott róla beszélni. Úgy érezte, valamiféle szomorú emlék kötődik hozzá; egyetlen kép nem volt róla a házban.
Egyszer Mrs. Clifford, a szakácsnő, aki a dajkája volt hajdanán, elkezdett mesélni az édesanyjáról. De a nagyanyja meghallotta, és megtiltotta Mrs. Cliffordnak, hogy ilyenekről beszéljen.
Tulajdonképpen mindig érdekelte, hogy mi történt velük, de sohasem kérdezte, mert nem lehetett. Most viszont másképp látta a dolgokat. Neki joga van tudni, hiszen a szülei, ettől a tudástól nem foszthatják csak úgy meg.
Kislányom, valami baj van? – kérdezte a nagyanyja, és megfogta a kézfejét. – Olyan szótlan vagy és nem ettél egy falatot sem.
– Nem, dehogy – felelte, és óvatosan elhúzta a kezét. – Csak elgondolkoztam valamin.
A beszélgetés a vacsorázók közt megszakadt, Meredin zavartan vágott egy falatot a sültjéből.
– Mama – fordult hirtelen a nagyanyjához –, mesélnél az anyámról?
– De, drágám… Társaságban vagyunk.
– Cartwright úgyis mindenbe beleüti az orrát. Egy kis beszélgetés nem árt meg neki, ha már a családi vacsorán is részt vesz – jegyezte meg csípősen. Meredin eldöntötte, hogy most megtudja az igazságnak legalább egy töredékét, és nem szándékozott egykönnyen feladni a célját. Várakozóan nézett a kérdezett félre, aki viszont nem akart ilyen könnyen behódolni az akaratának és kibúvót keresett.
– Everett, drágám, azt hiszem rám tört a migrén. Szörnyen fáj a fejem. – A ház úrnője felállt az asztaltól, pillantást sem vetve unokájára. – Felmegyek a szobámba. Bocsásson meg, Mr. Cartwright. – Halvány mosolyt eresztett meg a vendég felé, majd az ajtó felé indult.
– Papa, nem hagyhatod, hogy csak úgy elmenjen! – Meredin segélykérően nézett nagyapjára, de azt láthatólag jobban lekötötte a báránysültje maradéka. – Ezt nem hiszem el!
Dühösen pattant fel, faképnél hagyva a nagyapját és Edwin Cartwrightot. Dühös volt a nagyanyjára, amiért úgy kezeli, mint egy gyereket, a nagyapjára, mert nem hajlandó a pártjára állni, és dühös volt Cartwrightra is, mert… Csak dühös volt és kész. Olyan sok düh tombolt benne, hogy jutott neki is.
Érezte, hogy nem kellene ennyire feldúltnak lennie, de semmi kedve sem volt megnyugodni. Feldúltan, még mindig a haragtól vezérelve kisietett a kertbe, és leült egy félreeső padra a már vöröses színben játszó tölgyfa tövébe.
A táj varázslatos volt. Elragadtatva gyönyörködött a birtokot körülvevő tölgyerdőben, melyet mintha az ősz festett volna be palettájának izzó színeivel. Feljebb fenyves látszott; az örökzöld fák most is
megtartották komor, méregzöld köntösüket, mintegy sötét és fenyegető árnyékként magasodva a vörösben pompázó facsoport fölé, figyelmeztetve, hogy hamarosan megérkezik a fagyos, csontig hatolóan hideg tél.
Miközben az őt körülvevő látványt csodálta, Meredin nem vette észre, hogy a szívverése lelassul, száműzi fejéből az ingerült gondolatokat és lassan teljesen lehiggad. Szemével követett egy „V” alakban haladó madárrajt, valószínűleg dél felé tartottak. Figyelte, ahogy apró, fekete ponttá zsugorodnak, majd eltűnnek a horizonton.
A kisebb vita a nagyanyjával és az összes gondja távolinak tűnt.
Viszont könnyelműen megfeledkezett arról, hogy sötétedik, és a szürkülettel együtt a hideg is meglátogatja Domhillt. Fázósan megdörzsölte libabőrös karjait. Nem a megfontoltságáról volt híres, így nem csodálkozott azon, hogy nem vett magára valami melegebb holmit mielőtt kijött.
Összerezzent, amikor egy kéz a vállához ért, egy pillanatra megijedt, de aztán látta, hogy csak Mrs. Clifford az, kezében egy takaróval.
– Nem fázik, kedves? – kérdezte, és választ sem várva a didergő lányra vállára terítette a meleg, puha szövetet.
– Köszönöm, Mrs. Cliffs – motyogta, nem is figyelve arra, hogyan szólította az asszonyt. Kislányként túl nehéznek találta a Clifford név kiejtését, ezért leegyszerűsítette Mrs. Cliffsre. Miután nagyobb lett, a nagyanyja nem nézte jó szemmel, ha a cselédekkel barátkozik, annak pedig végképp nem örült volna, ha becézi is a szakácsnőt, akár a dajkája volt, akár nem. Kissé eltávolodtak egymástól.
A dajkája viszont mindig „Lady Merrie”-nek hívta, nem törődve azzal, hogy Meredin ki nem állhatta a „Lady” megszólítást. De Mrs. Clifford szegény családból származott, és egész életében szolgáló volt; azt mondta, a ház urának és egész családjának meg kell adni ezt a tiszteletet. A birtokra érkező vendégeket is minimum méltóságosnak, vagy nagyságosnak szólította, akkor is, ha nem volt semmilyen rangjuk sem, vagy épp olyan egyszerű emberek voltak, mint ő.
– Lady Meredin… Hallottam a veszekedésüket Lady Claudette-tel.
Meredin legszívesebben félbeszakította volna, hogy „Azt nem volt nehéz meghallani!”, de látszott, hogy Mrs. Clifford lelkét nyomja valami, és el akarja mondani.
– Lady Meredin… Ezt már oda kellett volna adnom. – Mrs. Clifford a kezébe nyomott valamit.
– Egy könyv? – szemlélte meg alaposabban. – Mihez kezdjek vele?
– Ez… ez nem egy könyv, Lady Meredin. Az édesanyja naplója.
Meredin elkerekedett szemekkel bámult az asszonyra, majd a kezébe nyomta a hátára terített takarót, és elrohant, fel a szobájába.
A Nap lenyugodott és sötétben nem lehet olvasni.
Kinyitotta a vörös vászonkötéses naplót, és böngészni kezdte a cikornyás, dőlt tintabetűket.

4 megjegyzés:

  1. Szia :)
    Hogy én mennyire vártam már a folytatást! Sajnálom is, hogy csak most volt időm belekezdeni, és nem egyből aznap. Szeretnék utólag is Boldog Új Évet kívánni, és kitartást a félévi hajrához is.
    Igazából nem nagyon szeretem a túlzott leírásokat (úgy értem, amikor nagyon kevés a párbeszéd), itt mégsem találtam soknak, sőt! Örültem, hogy ennyi volt belőle és szívesen olvastam volna még. Viszont volt benne egy hatalmas helyesírási hiba, ami mellett nem tudok elsiklani, talán a kritikaírás miatt. Már a véremben van. Szóval... a vízhang nem helyes, mert igazából vissza hangzik, és visszhang. Csak gondoltam szólok <3
    A történet pedig... jaj, érdekel miért nem tudhat meg semmit az anyukájáról és alig várom, hogy megtudjam, mit rejt a napló *o*
    Millio puszi Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Ja, nagyon-nagyon édes vagy, egyáltalán nem gond! Neked is Boldog Új Évet! :)
      A vízhangot kijavítottam, nem is tudom, hol járt az eszem, amikor leírtam, köszönöm szépen, hogy szóltál! <3
      És nagyon, jól sejted, a következő fejezet egy naplóbejegyzés lesz, kicsit visszaugrunk az időben.
      Köszönöm szépen a hozzászólást, feldobtad a napom. <3
      Bronwyn

      Törlés
  2. Istenem, csak véletlenül találtam meg a blogodat, de fantasztikus. Annyira szépen elkaptad ezeknek az éveknek a hangulatát mind a dizájnnal, mind a fejezetekkel, hogy csak tátogok és próbálom minél jobban magamba szívni ezt az érzést. Annyi fanfiction blog van, annyi szerelmes és gimis és annyi ilyen meg olyan, de ez egy igazi téma és ilyennel még nem találkoztam ezen a felületen. Olyan szépen kezdted el vezetni a történetet és a fogalmazásodban sincs semmi kivetnivaló (ami azért valljuk be, nem túl gyakori itt). Teljesen beleszerettem. Látom, hogy januárban tetted fel az utolsó fejezetet, de remélem mindenképpen folytatni fogod, mert engem lenyűgöztél.

    xx, Lexy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lexy!
      Nagyon-nagyon jól estek a szavaid, köszönöm szépen! Hihetetlenül aranyos dolgokat írtál, szinte meg sem tudok szólalni. :)
      Őszintén, tervezem befejezni a blogot, de nem tudom, sor kerül-e majd rá. Kicsit elhanyagoltam az egész blogger-dolgot, de szeretnék jelképesen visszatérni, mert fontos számomra az írás.
      Még egyszer köszönöm a kedvességed, sokat jelent!
      Bronwyn

      Törlés