1943. október. 14
Gyors léptekkel haladt végig a hosszú, barátságos utcán. Még csak tíz óra volt, de a nap már verőfényesen sütött. A napsugarak melegségét azonban elnyomta a csípős, októberi szél. Arca teljesen kipirult, kezei még a meleg bőrkesztyű rejtekében is áthűltek.
Megállt. Körülnézett, mélybarna szemeivel fürkészte az egyforma házakat. Mind takaros volt, az ablakokban fehér csipkefüggönyt lengetett a szél, a párkányokon vérvörös muskátlik bontogatták harmatos szirmaikat. A járókelők figyelemre sem méltatták, pedig úgy érezte, idegen ebben az idilli képben.
Ritkán járt a városban. Szokatlan volt számára a nyüzsgés, a pókhálószerűen összefonódó utcák labirintusa. Lassan tovább indult. Fejét jobbra-balra kapkodva keresett egy-egy házszámot jelző táblácskát.
59... 61... 63...
Már igazán nem járt messze.
Megszaporázta lépteit, majd – néhány épülettel távolabb – megtorpant. Kétségtelenül megérkezett útvonalának célpontjához.
Közelebb ment a bejárathoz. Éppen olyan volt, mint a többi: nem hiányzott sem a cserepes virág, sem a függöny. Még a falak is ugyanolyan egyhangúan fehérek voltak. Mégis volt valamilyen, különös, megmagyarázhatatlan varázsa. A szívébe izgalom és kíváncsiság fogta el, ahogy megpillantotta az aranyozott 67-es számot, közvetlenül az ablak mellett.
Az ajtón kis rés volt fenntartva a levelek számára, egy kis táblácskával, rajta hasonló aranyozással egy név: Mrs. Anderson. Fölötte egy ódivatú, oroszlánfejes kopogtató helyezkedett el. Talán bronzból lehetett: a sötét fémen megjelent néhány türkizkék folt is. Egy nagy sóhaj kíséretében kezét lassan az állat szájából kilógó gyűrű felé nyújtotta, majd hirtelen megállt a mozdulatsorban.
Elbizonytalanodott. Életében talán először nem volt biztos benne, hogy jól cselekedett. Hiszen miért is van itt? Csak azért, mert szívességet kértek tőle? Ha az az ügyvéd, az az ostoba Edwin Cartwright megkéri valamire, ő máris ugrik, mint egy hűséges kiskutya?
Dühösen megrázta a fejét. Egy barna tincs kiszabadult a kontyából és az arcába hullott, de nem törődött vele. Nem, nem fog neki engedelmeskedni. Bolond volt, hogy egyáltalán eljött idáig. Most szépen hazamegy, és azt mondja, hogy... Csak elintéznivalója volt a városban.
A gondolatai döntöttek, lábai azonban nem engedelmeskedtek.
Mielőtt bármit tehetett volna, az ajtó kitárult.
Egy mosolygós, kedélyes öregasszony állt vele szemben. Galambszürke kosztümöt és fehér blúzt viselt, rövid, ősz haját apró csigákba göndörítette. Kedves, kék szemei szinte nevettek, az arcán két mosolypír játszott.
- Miss Meredin Darlington? – kérdezte, majd választ sem várva folytatta: – Tessék befáradni – szólt, és beinvitálta a csodálkozó lányt.
Nem tűnt el belőle a bizonytalanság, sőt, fokról-fokra növekedett – egészen addig, amíg be nem lépett az előtérbe. Az egész helyiség borzasztóan otthonos volt. Egyszerűség, rendezettség uralkodott mindenütt. A fogasokon kabátok, alattuk csatos és lakkcipők, felettük kalapok szigorú sorban. Jobb oldalt kis asztalka csipketerítővel, melyen egy telefonkészülék foglalta el előkelő helyét. A falon hosszú, keskeny tükör lógott, díszes aranyszínű kerete jobban illett volna egy neves festő képe köré.
Ámulatát egy éles, sípoló hang törte meg.
- Bocsásson meg, kedves, a tea elkészült. Foglaljon helyet a szalonban. – Az idős hölgy szavait egy kedves mosollyal zárta, és elindult – vélhetően – a konyha irányába.
Meredin magára maradt a gondolataival. Ez lenne Mrs. Anderson? Ettől az öregasszonytól rettent volna meg? Magában felnevetett ostobaságán. Ugyanakkor ott maradt egy csöppnyi tudatlan félelem: mégis mit akarhat tőle? Az előtér közvetlenül a szalonba nyílt. Nem volt túl nagy, náluk odahaza legalább kétszer ekkora. Itt mégis jobban érezte, hogy otthon van... Mint egy vándor, aki idegen tájakon csavargott, s most hazatér.
Az egész szoba, szinte sugározta ezt a hangulatot. Az ablakok sokkal nagyobbak voltak, mint az utcára nézőek, s nem szolid csipkefüggöny volt rájuk aggatva, hanem földig érő, apró virágmintás kelmék, gondosan elkötve, hogy még több fényt engedjenek be. A párkányokon árvácskák, krizantémok és rézvirágok tarka kavalkádja pompázott. A két ablak közt helyet foglalt az elengedhetetlen kandalló, melyen családi képek sorakoztak, a falon egy kis ingaóra függött.
Közelebb lépett, hogy megszemlélje a fotókat. Az egyik egyértelműen egy esküvőn készült: egy fiatal lány, és egy egészen idős ember. Talán az apja is lehetne. De a lány arca ragyog a boldogságtól, a tekintetébe viszont belevegyül egy kis fájdalom is, mint aki rengeteg szenvedésen ment keresztül. Szőkés, göndör haja kontyba kötve ül a feje tetején, hosszú, fehér fátyol volt ráerősítve. A ruhája egészen egyszerű; semmi szalag, csipke, fodor, vagy más fölösleges cicoma. Kezében hófehér kálacsokrot tart. A férfin felhajtott gallérú ing, szürkés nyakkendővel, sötét színű mellénnyel és felöltővel. Éppen olyanfajta öröm csillog a szemében, mint a lánynak. Egyáltalán nem atyai szeretettel néz rá – sokkal inkább szerelemmel.
A másik képen két kisfiú állt. Rövid, kantáros nadrágot, könyékig érő inget és térdzoknit viseltek. A nagyobbik kezében egy pólyás csecsemő. Nyilván a húguk; kis fejére selyemszalagból masnit kötöttek.
Felemelte a képet, hogy jobban megnézze az arcukat. A kisebbik mintha nyűgös lenne. Biztosan unta már a sok ácsorgást. Az idősebb arcán széles vigyor húzódik, a szeme csillog, sarkában megbújnak a nevetőráncok.
- A gyermekeim – a mögötte megszólaló hangjától összerezzent, és gyorsan visszatette a képet eredeti helyére. Mrs. Anderson elmosolyodott. – Ugyan már, nem szégyen a kíváncsiság. Hozzátartozik az emberi természethez.
Meredin lassan bólintott. Hiába nem bántotta meg az asszonyt, kicsit elszégyellte magát.
- Kedvesem, nehogy emiatt lógassa az orrát. Jöjjön, foglaljon helyet. – Egy kis teázó asztal felé mutatott.
Leült a neki szánt helyre. Kissé feszélyezte, hogy nem ismeri a vele szemben ülőt. Nem tudta, miről fognak beszélni.
- Tudom, hogy maguknál nem szokás ilyenkor teázni. Azért remélem, nem utasítja vissza.
A lány megrázta a fejét. Valami azonban szöget ütött a fejében.
- Mrs. Anderson... Ön nem angol? – tette fel a kérdést óvatosan. Egyáltalán nem volt akcentusa, furcsállta az előbb elhangzott mondatot.
- Mondhatjuk így is. Eddig Kanadában éltem – jelentette ki töretlen jókedvvel, és teát töltött Meredin csészéjébe. – Cukrot? Tejszínt? Vegyen süteményt is, ne kéresse magát!
Szófogadóan elvett egy süteményt, de közben figyelte az idős asszonyt. Az, mintha kitalálta volna a gondolatait, ránézett.
- Ugye nem tudja, miért van itt? Arra, gondolom rájött, hogy én hívtam ide.
Meredin bólintott. Nem akart a szemébe nézni, inkább belekortyolt a forró, fahéjas italba. Melegség járta át, távolinak tűnt, mikor még odakint majd' megfagytak az ujjai.
Megállt. Körülnézett, mélybarna szemeivel fürkészte az egyforma házakat. Mind takaros volt, az ablakokban fehér csipkefüggönyt lengetett a szél, a párkányokon vérvörös muskátlik bontogatták harmatos szirmaikat. A járókelők figyelemre sem méltatták, pedig úgy érezte, idegen ebben az idilli képben.
Ritkán járt a városban. Szokatlan volt számára a nyüzsgés, a pókhálószerűen összefonódó utcák labirintusa. Lassan tovább indult. Fejét jobbra-balra kapkodva keresett egy-egy házszámot jelző táblácskát.
59... 61... 63...
Már igazán nem járt messze.
Megszaporázta lépteit, majd – néhány épülettel távolabb – megtorpant. Kétségtelenül megérkezett útvonalának célpontjához.
Közelebb ment a bejárathoz. Éppen olyan volt, mint a többi: nem hiányzott sem a cserepes virág, sem a függöny. Még a falak is ugyanolyan egyhangúan fehérek voltak. Mégis volt valamilyen, különös, megmagyarázhatatlan varázsa. A szívébe izgalom és kíváncsiság fogta el, ahogy megpillantotta az aranyozott 67-es számot, közvetlenül az ablak mellett.
Az ajtón kis rés volt fenntartva a levelek számára, egy kis táblácskával, rajta hasonló aranyozással egy név: Mrs. Anderson. Fölötte egy ódivatú, oroszlánfejes kopogtató helyezkedett el. Talán bronzból lehetett: a sötét fémen megjelent néhány türkizkék folt is. Egy nagy sóhaj kíséretében kezét lassan az állat szájából kilógó gyűrű felé nyújtotta, majd hirtelen megállt a mozdulatsorban.
Elbizonytalanodott. Életében talán először nem volt biztos benne, hogy jól cselekedett. Hiszen miért is van itt? Csak azért, mert szívességet kértek tőle? Ha az az ügyvéd, az az ostoba Edwin Cartwright megkéri valamire, ő máris ugrik, mint egy hűséges kiskutya?
Dühösen megrázta a fejét. Egy barna tincs kiszabadult a kontyából és az arcába hullott, de nem törődött vele. Nem, nem fog neki engedelmeskedni. Bolond volt, hogy egyáltalán eljött idáig. Most szépen hazamegy, és azt mondja, hogy... Csak elintéznivalója volt a városban.
A gondolatai döntöttek, lábai azonban nem engedelmeskedtek.
Mielőtt bármit tehetett volna, az ajtó kitárult.
Egy mosolygós, kedélyes öregasszony állt vele szemben. Galambszürke kosztümöt és fehér blúzt viselt, rövid, ősz haját apró csigákba göndörítette. Kedves, kék szemei szinte nevettek, az arcán két mosolypír játszott.
- Miss Meredin Darlington? – kérdezte, majd választ sem várva folytatta: – Tessék befáradni – szólt, és beinvitálta a csodálkozó lányt.
Nem tűnt el belőle a bizonytalanság, sőt, fokról-fokra növekedett – egészen addig, amíg be nem lépett az előtérbe. Az egész helyiség borzasztóan otthonos volt. Egyszerűség, rendezettség uralkodott mindenütt. A fogasokon kabátok, alattuk csatos és lakkcipők, felettük kalapok szigorú sorban. Jobb oldalt kis asztalka csipketerítővel, melyen egy telefonkészülék foglalta el előkelő helyét. A falon hosszú, keskeny tükör lógott, díszes aranyszínű kerete jobban illett volna egy neves festő képe köré.
Ámulatát egy éles, sípoló hang törte meg.
- Bocsásson meg, kedves, a tea elkészült. Foglaljon helyet a szalonban. – Az idős hölgy szavait egy kedves mosollyal zárta, és elindult – vélhetően – a konyha irányába.
Meredin magára maradt a gondolataival. Ez lenne Mrs. Anderson? Ettől az öregasszonytól rettent volna meg? Magában felnevetett ostobaságán. Ugyanakkor ott maradt egy csöppnyi tudatlan félelem: mégis mit akarhat tőle? Az előtér közvetlenül a szalonba nyílt. Nem volt túl nagy, náluk odahaza legalább kétszer ekkora. Itt mégis jobban érezte, hogy otthon van... Mint egy vándor, aki idegen tájakon csavargott, s most hazatér.
Az egész szoba, szinte sugározta ezt a hangulatot. Az ablakok sokkal nagyobbak voltak, mint az utcára nézőek, s nem szolid csipkefüggöny volt rájuk aggatva, hanem földig érő, apró virágmintás kelmék, gondosan elkötve, hogy még több fényt engedjenek be. A párkányokon árvácskák, krizantémok és rézvirágok tarka kavalkádja pompázott. A két ablak közt helyet foglalt az elengedhetetlen kandalló, melyen családi képek sorakoztak, a falon egy kis ingaóra függött.
Közelebb lépett, hogy megszemlélje a fotókat. Az egyik egyértelműen egy esküvőn készült: egy fiatal lány, és egy egészen idős ember. Talán az apja is lehetne. De a lány arca ragyog a boldogságtól, a tekintetébe viszont belevegyül egy kis fájdalom is, mint aki rengeteg szenvedésen ment keresztül. Szőkés, göndör haja kontyba kötve ül a feje tetején, hosszú, fehér fátyol volt ráerősítve. A ruhája egészen egyszerű; semmi szalag, csipke, fodor, vagy más fölösleges cicoma. Kezében hófehér kálacsokrot tart. A férfin felhajtott gallérú ing, szürkés nyakkendővel, sötét színű mellénnyel és felöltővel. Éppen olyanfajta öröm csillog a szemében, mint a lánynak. Egyáltalán nem atyai szeretettel néz rá – sokkal inkább szerelemmel.
A másik képen két kisfiú állt. Rövid, kantáros nadrágot, könyékig érő inget és térdzoknit viseltek. A nagyobbik kezében egy pólyás csecsemő. Nyilván a húguk; kis fejére selyemszalagból masnit kötöttek.
Felemelte a képet, hogy jobban megnézze az arcukat. A kisebbik mintha nyűgös lenne. Biztosan unta már a sok ácsorgást. Az idősebb arcán széles vigyor húzódik, a szeme csillog, sarkában megbújnak a nevetőráncok.
- A gyermekeim – a mögötte megszólaló hangjától összerezzent, és gyorsan visszatette a képet eredeti helyére. Mrs. Anderson elmosolyodott. – Ugyan már, nem szégyen a kíváncsiság. Hozzátartozik az emberi természethez.
Meredin lassan bólintott. Hiába nem bántotta meg az asszonyt, kicsit elszégyellte magát.
- Kedvesem, nehogy emiatt lógassa az orrát. Jöjjön, foglaljon helyet. – Egy kis teázó asztal felé mutatott.
Leült a neki szánt helyre. Kissé feszélyezte, hogy nem ismeri a vele szemben ülőt. Nem tudta, miről fognak beszélni.
- Tudom, hogy maguknál nem szokás ilyenkor teázni. Azért remélem, nem utasítja vissza.
A lány megrázta a fejét. Valami azonban szöget ütött a fejében.
- Mrs. Anderson... Ön nem angol? – tette fel a kérdést óvatosan. Egyáltalán nem volt akcentusa, furcsállta az előbb elhangzott mondatot.
- Mondhatjuk így is. Eddig Kanadában éltem – jelentette ki töretlen jókedvvel, és teát töltött Meredin csészéjébe. – Cukrot? Tejszínt? Vegyen süteményt is, ne kéresse magát!
Szófogadóan elvett egy süteményt, de közben figyelte az idős asszonyt. Az, mintha kitalálta volna a gondolatait, ránézett.
- Ugye nem tudja, miért van itt? Arra, gondolom rájött, hogy én hívtam ide.
Meredin bólintott. Nem akart a szemébe nézni, inkább belekortyolt a forró, fahéjas italba. Melegség járta át, távolinak tűnt, mikor még odakint majd' megfagytak az ujjai.
- Vegye úgy, hogy el szeretnék mondani valamit... Egy mesét.
Meredin továbbra sem szólt semmit. Érezte, hogy Mrs. Anderson még folytatni akarja.
- Tudom, hogy idegen vagyok. Nem ismer, nincs oka rá, hogy a bizalmába fogadjon. Arra sem volt igazán oka, hogy idejöjjön. De megtette, és ezért hálás vagyok. – Szünetet tartott. A lány felpillantott. Mrs. Anderson arcáról lehervadt a mindig ott bujkáló mosoly. Gondterheltnek látszott. – Egyedül lakom ebben a nagy házban. Fontos lenne nekem, hogy felkeressen néha... Megtenné?
A vendég zavarba jött. Hogy ezt elrejtse, lesütötte a szemét és még egyet kortyolt a teájából. Lassan, nagyon lassan bólintott. Ismételten elbizonytalanodott, és ez szörnyen zavarta.
- Köszönöm. Jöjjön el legközelebb is. De, ha majd úgy ítéli meg, nem kell többet keresnie.
Meredin csöndben ürítette ki csészéjét, majd az órára pillantott. Háromnegyed tizenegy volt.
Az asszony követte a tekintetét.
- Indulnia kell? – kérdezte, és láthatóan jobb kedve volt, mint pár perccel korábban.
- A tizenegy tizenötös vonattal haza kell mennem.
Mrs. Anderson megértően intett a fejével. Kivezette vendégét a bejárathoz és elköszönt tőle, mikor hirtelen megszólalt.
- Tudja, Meredin, a múlt fontos dolog. Kihat a jövőnkre, ha ismerjük, ha nem. És jobb, ha kiderítjük, mielőtt túl késő...
Az arca ismét megváltozott. Tekintetéből sugárzott a tapasztalat és a fájdalom. Épp úgy, mint a képen szereplő lánynak. Talán ő volt az...?
Meredin kétségekkel telve távozott. Egyvalamiben azonban biztos volt: újra meg fogja látogatni Mrs. Andersont.
Meredin kétségekkel telve távozott. Egyvalamiben azonban biztos volt: újra meg fogja látogatni Mrs. Andersont.
Ez volt hát az első rész. Nem vagyok vele teljesen megelégedve, de így sikeredett. Még nem tudom, milyen rendszerességgel fogok új fejezetet hozni, később talán már sikerül tartani egy bizonyos ütemet. Örülnék véleményeknek, pipáknak :) Sietek a következővel. Bronwyn B.
Drága kedves,
VálaszTörlésLehet, hogy nem vagy teljesen megelégedve a fejezettel, azonban én úgy érzem, hogy nagyon jól sikerült. Érdekes, izgalmas már a történet is, hiszen, ahogy említetted, nem lehet ilyen típusú cselekménnyel találkozni a blogok világában.
Én nagyon örülök, hogy publikálod eme művet, mert nekem nagyon tetszik. Kíváncsivá tettél!
A design is gyönyörű, minden elismerésem! :)
Várom a folytatást! :)
Szeretettel ölellek,
Dorothy Roden
Drága Dorothy!
TörlésNagyon-nagyon boldoggá tettek a szavaid, köszönöm szépen!
Én úgy éreztem, a végét kicsit elkapkodtam, pedig ebbe a fejezetbe csak ennyit szántam. És azt hiszem, Mrs. Anderson sokáig egy csöppet rejtélyes marad.
Még egyszer köszönöm, hogy írtál, feldobtad a napom!
Milliószor ölel,
Bronwyn